Mire vagy jó? V.

2006 november 13. | Szerző: Hossz

 …A szem ha látva néz, érzi, hogy valami jön.

Te változol, ki az a régi szörny.

Van hogy érzed azt ami vár-fehér utazás

Kell hogy mindent láss-ha lépsz kitalálsz

Elkap a láng, más ölelés- nincs kötelék

Önmagad közepén…

Legyen az amit ér

legyen mindíg szabad a mély

Legyen mindent ismerő, olvadó jégmező…

/Kowalsky/

Bele kezdtem hülyülni az állandó képzelgésbe. Beleköltöztem abba a pillanatba, amikor ölel. El kell engedni! Dr Csernust olvastam. Mindent olvastam, csak múljon el az az érzés ami nem fájdalom és nem hiány. Az angolok egy nagyon szép kifejezést találtak erre: love sick. Annyi mint: szerelem beteg. Csernus szerint (és szerintem is) ha egy adott szituációban meg kell hoznunk egy lépést, meg kell tennünk valamit, de mégsem lépjük/tesszük, az olyan mintha tudatosan köpnénk szembe önmagunkat.

Nem köpdösök én senkit sem. Így megtettem. Megkértem, hogy ne keressen többet. Miután többször eltűnt napokra, hetekre, és a méltóságom nem engedte, hogy megkérdezzem, ilyenkor hol volt és mit csinált. Úgyis hazudott volna. A méltóságom nem engedte- de azt engedte, hogy méltatlan kompromisszumokat kötögessek magammal. Ha legközelebb eltűnik, ne is kerüljön többet a szemem elé. Aztán mégis hagytam hogy a szemem elé kerüljön. Sőt hagytam, hogy… mindent hagytam. Csernus szavai dübörögtek, ordítottak a fülemben. Próbáltam analizálni amiket érzek. Megértettem a világirodalom összes Júliáját és Rómeóját. Zokogtam egy 10 másodperces reklámfílmen is. És nem apadtak a könnyeim. Alig vártam, hogy egyedül lehessek, és a nevét ismételjem egymilliószór, kétmilliószor. Alvás és evés helyett. A sok töprengés alatt eljutottam a szenvedély érzésig.

Ő szenvedélybeteg. Én is azzá váltam. Most is az vagyok, csak megtanultam egy szerepet. Eljátszom, hogy normális vagyok. És így lehet élni nagyon sokáig. Majd tökéletesre fejlesztem azt a szerepet is, hogy boldog vagyok, esetleg, hogy megtaláltam az “igazi” páromat. S amíg ezeket a szerepeket tanulgatom, megvan az esély, hogy tényleg találok valakit aki olyan mint Ő. Vagyis olyan mint én. Mert mindenben és mindenkiben önmagamat kerestem, s benne megtaláltam. Megtaláltam, hogy mire lennék jó. Jó szerető, anya, és társ lennék. De csak mellette, vagy valaki olyan mellett, aki olyan mint Ő. Vagyis olyan mint én. Ördögi kör…

Tanulság:

Szerencsés vagyok, talán a föld egyik legszerencsésebb asszonya, mert találkoztam valakivel aki megmutatta nekem milyen az igaz és mély, mindentelsöprő szerelem. Ez velem 32 évesen történt meg. Azután, hogy már 18 évesen is hittem, hogy volt igaz szerelem a szívemben. Butaság volt azt hinni. Ez alatt a 3 hónap alatt ráébredtem, hogy mennyire üres az olyan emberek élete, akik soha nem tapasztalatak meg igaz szerelmet. Csak így lehet teljes az életünk. Mégegyszer és még ezerszer végig csinálnám. Egy percet sem bántam meg, nincs bennem harag, sőt ha bármikor segítségre szorulna (nyílván nem lenne pofája engem hívni) de gondolkozás nélkül segítenék neki. Soha nem értettem az olyan nőket, akik pocskondiázva, utálkozva válnak el olyan férfiaktól akikkel megosztották a gondolataikat, szívüket, ágyukat konyhájukat.  

Mire leheték még jó ezután?

Mire vagy jó? IV.

2006 november 13. | Szerző: Hossz

 -Eljössz velem?

-…, de most nekem tényleg ott kell lennem?

-Igen, akarom, hogy ott legyél, mert nem bírnám ki nélküled…na,…légysziii…!…?…

-Oké, de Te fizeted a belépőt.

-Ez természetes, ne hülyülj, ez nem kérdés, én kérek szívességet.

I. megölelt és elringatott egy kicsit. A szemében megláttam azt a sugarat, amit nem szeretek látni. Azt a sugarat ami megvilágítja bennem a valóságot. Hogy ne hazudjak magamnak, ne várjak túl sokat valakitől, aki nem biztos, hogy tudja számomra biztosítani amit megérdemlek. Az örök és végtelen boldogságot. Ezzel persze nem is értek egyet, mert tudom, hogy a boldogságomért én magam vagyok a felelős. Nem várhatjuk mástól, hogy majd ő boldoggá tesz. Nincs jogom ekkora terhet rárakni valakire. Senkire. És különben is mindenki azt kapja az élettől amit megérdemel. Skandáltam magamban a szentül hitt elveimet, amik ebben a pillanatban nevetségesen hangoztak az agyamban. De a lelkemben visszhangot vertek. S mi van ha mégsem ő az?

Tempó és időzítés.

Átmentünk J.-hez, aki a koncertszínhely mellett lakott, így csak át kellett sétálnunk az adott pillanatban. Dehogy mikor van az a pillanat? Miért lesz egyszerre olyan fontos az időzítés és a tempó. Ne érkezzek túl korán, túl későn meg… áááá bele sem merek gondolni. De hogyan is lehetek olyan öntelt, hogy azt higgyem, én tudom irányítani a sorsomat? Persze! A szem ha látva néz érzi, hogy valami jön. I és J elszórakoztatott ahogyan idétlenkedtek velem, és kinevettek, sőt, el is játszották az aznap esti műsort, ami rám várt. Profik voltak, a város két legnagyobb szoknyapecérével álltam szemben. Tisztában voltak ezzel a ténnyel. Nevettünk. Ettől függetlenül továbbgondolták az estét, és miután minden lehetséges verziót lejátszottak, oda lyukadtak ki ahová a nyuszika, amikor elmegy porszívót kérni a rókától. Vérben forgó szemmel esküdöztek, hogyan teszik terméketlenné Bajnokomat, ha egy ujjal is hozzám mer érni, vagy bántani merészel, vagy egyáltalán, nem úgy viselkedik ahogyan azt ők ketten elvárják. Ez nagyon jól esett a szívemnek lelkemnek, és a háborgó elmémet néhány pillanatra meg is nyugtatták.

Fenn álltunk meg az emeleten, szeretem azt a helyet, jól lehet látni a színpadot, és az összes pultot, lépcsőt, gyakorlatilag minden olyan helyet ahol megláthatom Bajnokomat. Nem beszéltük meg hogy ott lesz. Csak a naplójában tett róla említést, hogy talán megnézi aznap este Szaszáékat. Én sem írtam semmi konkrétat, de a soraim közt a figyelmes szem/szív (farok) észrevehette, hogy miben sántikálok aznap este.

Sehol nem láttam, kezdett eluralkodni rajtam a téboly. Zsupsz egy vilmoskörte. I. egyáltalán nem röhögött, ami egyáltalán nem volt megnyugtató. Valamit érzett, és ezt láttam is a szemében. Elkezdtem faggatni, hogy ne kíméljen, mondja azt, hogy mit gondol erről az egészről. Mosolygott, és az arcomba tolta amit én szoktam neki kántálni: úgyis az fog történni aminek történnie kell. Zsupsz még egy vilmoskörte. Közben elkezdődött a koncert, de csak zavart. Zavartak az emberek, a zaj, a füst, teljesen lebénították az érzékszerveimet. Pattanásig feszülve figyeltem és kerestem. Aztán egy árnyékra lettem figyelmes. Egy ismerős mozdulatra. Egy ismerős kisugárzásra. Bajnokom!!! Kb fél órája ácsorogtam mellette kb 10 méterre. Ő mindvégig ott ült az asztaltársaságával, és beszélgettek. Zsupsz még egy vilmoskörte.

sms: “Bújócska?” “Ok”

Játszottunk. Élveztem. Aztán eltűnt. sms: “Hol vagy?” “Hátul az öltözőben” Megláttam az egyik cimboráját, összeszedtem minden bátorságomat, és nyílott is a szám, hogy megkérdezzem, V………..nem volt idő befejezni a kérdést.

És antré. Mosoly, csillogó angyali szemek, rakoncátlan borzi tüsi haj. És vibrált. Teljesen elszállt az erőm, bánatom, gondom, tébolyom, amivel már teljesen megszoktuk egymást. Tempó és időzítés. Sosem beszéltünk róla, de tudtam, hogy ő nyerte meg a bújócskát, hisz nem sikerült volna ilyen váratlanul, tökéletesen időzítve berobbanni az életembe. Beleütközni mint egy gyorsvonat, később már tehervonat…

-Iszunk valamit? Zsupsz még egy vilmoskörte. (Mikor is ettem utoljára? Reggel? …izé.. fudeszédülök. De jóóóóóóóóóóóóóóó!) Álldogáltunk, ilyen közel soha sem voltunk egymáshoz. Benne turkált a fejemben, éreztem, ahogy teljesen belémhatol a gondolataival, és annyira jó volt, hogy a mindennek a közepén és utjában álltunk, bosszantva az embereket, hogy meg nem moccannánk, de ott abban a pillanatban valami nagyon kozmikus történt. Szemmelsímogatás. Ittuk az italunkat, s talán beszéltünk is valamiről, de a mosolygás elkápráztatott, és életemben először éreztem, hogy megszűnik a világ. Kiszálltam a testemből, és szeretettel néztem magunkra. Láttam, hogy mindketten tudjuk mi lesz a következő lépés, de várunk, mert jó várni, jó kivárni a tökéletes pillanatot. Valaki annyira meglökött, hogy néhány lépést hátrébb estem, utánnam nyúlt, de azonnal el is engedett, és beszéltem valamit, és nem is figyeltünk a szavakra. Belefurtam magam a szemeibe. De egy mondattal azonnal felébresztett:

– Ilyen közel voltam hozzá, hogy mecsókoljalak… És mutatott egy picit a az ujjaival…

Semmit nem reagáltam, mosolyogtam tovább, és ittam az italomat, és elképzeltem azt a csókot. És csak álmodtam, ébren, pedig ott állt előttem, de én álmodtam inkább azt, amit születésem óta magamban hordozok. Olyan, mint amikor beleharapok egy érett, zamatos, lédús sárgabarackba, ügyelve, ki ne csorduljon egy csepp nedű sem a számból, és az a barack visszaharap, ügyelve ki ne csorduljon egy csepp zamatos nedű sem. Érezni egymás ajkainak húsát, ízét, forróságát. És elindult a kezem a haja felé, és beletúrt és selymes volt és meleg, kicsit izzadt, és ismerős. Belefordította az arcát a tenyerembe, és magához húzott…végre rámnehezedett, végre éreztem, végre megtörtént.

Remegni vágyott és ellent mondani, de a teste szerelmet készült vallani…

Sehogyan nem bírtam elaludni, annyira telítve voltam a méreggel. Jól esett kicsit elválni tőle, kicsit kipihenni azt a rengeteg aggódást, tébolyt, álmodozást, rettegést, ölelést, csókot, izomlázat. Csörgött a telefonom. Hajnal 5-kor. És beszélt, és beszélt, és mosolygott a hangja, és édes volt, és elhittem, hogy elhiszi, hogy szerelmes lesz belém…

Másnap randi. Igazi felnőtt randi. Nem mozi, nem séta, nem vörösrózsaszál, se nem sárga. Igazi egymás karjaiba omlós-mindenperc-fontos-elneszalasszuk-reggelig/ájulásig-szeretkezős. A mirelitzöldség csak a hab a tortán volt. (Táplálékérzékenyen sikerült születnem. Ezt tudva próbált vendégül látni. Aztán egyre szűkült a számomra fogyasztható ételek száma, így sikerült egy zacsi mirelitzöldséggel megvendégelnie. Humorérzék? Igen az is fontos. Meg a tempó és az időzítés is.)

Húsvét vasárnap volt.. Hétfőn megláttam az első fecskéket amint sétáltam ájultan, és vártam az estét…

 

Mire vagy jó? III.

2006 november 11. | Szerző: Hossz

 Szerelmem vagy, neked én adok nevet, és az a varázslat köröttünk lebeg. Bánatot, sebet, mindent levedlek, ha megölsz is érte én akkor is szeretlek…

I.-nek különleges érzéke van hozzá, hogy akkor jelenjen meg amikor szükségem van rá. Ő Barát. Nagy “B”-vel. Függetlenül attól, hogy az egyik legszebb magyar férfi akivel valaha találkoztam. Ez a tény is csak megerősít abban a hitemben, hogy sosem valaki fizikai paramétereibe szeretünk bele, hanem a lényébe. Imádom, ahogy a kis kedves hangjával bűnbocsánatért esdekel, hogy már megint nagyon eltűnt, de mindíg gondolt rám, és régóta tervezi, hogy felhív, eljön, meglátogat… És ez így is van. Kozmikus kapcsolat van köztünk, tudjuk mikor kell megjelenni. Már napok teltek el a koncert óta, és azóta kínlódok, nem tudom mi történik velem. Nem bírok magammal, nem tudok aludni, folyton ugyan azon jár az agyam, és ha ezt a terhet nem oszthatom meg sűrgősen valakivel, akkor ordítani fogok addig amíg meg nem könnyebbülök. És I. felhívott, hogy fussunk össze, menjünk ordibálni a rétre. Munka után jött elém, alig vártam, hogy lássam édes kis mosolygós arcát. Kipattant az autóból, és megölelt szorosan ringatva, és abban a pillanatban tudtam, hogy itt akármi jöhet nem maradok egyedül, nem halok bele, nem kell az ördögtől sem félni. Gyönyörködtem rakoncátlan fürtjeibe, barna mindíg nevető szemeiben, és élveztem a különleges bánásmódot, amivel a legnagyobb szerelmeit sem tünteti ki. Csak nekem jár ez.. A gázra taposott és eltéptünk a kedvenc rétünkre, ahol minden gátlást levetve ordibálhatjuk ki magunkból ami a lelkünket nyomja. Előtte nincs titok, nincs szégyenkezés, mindent elmondhatok neki úgy ahogy megtörtént. Figyelt rám, és belekezdtem egy zavaros történetbe, amit nem tudtam időrendi sorrendbe tenni. Minden összefolyt, csak egyet tudtam, valami olyan történik velem, amit mindíg tudtam, hogy vár rám, és hogy elkerülhetetlen.  I.számára teljesen világos volt a fennálló helyzet, hisz gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Szembesített a ténnyel: Szerelmes vagyok. Hisz már saját nevet is adtam a fantomlényemnek, aki mostanában minden gondolatomat kitölti.

Személyiségtranszformátor. Nem, nem ez lett a neve. Ez csak a létezésének rám gyakorolt hatása. Szimplán és szemérmetlenül Bajnoknak hívtam.

Miután I. ellátott mindenféle tanáccsal, és felépítette romokban heverő önbizalmamat, elváltunk, de tudtuk mindketten, hogy megint olyan időszak következik, amikor szükségem lesz rá, nap-mint-nap. Vágytam egy forró fürdőre, annyira felzaklatott az ahogy elmeséltem új különleges ismeretségemet Bajnokommal. Ismét átéltem az elmult pár napot, hetet, és az izgalmat. Félelmetes érzés a gondolataimmal megteremteni valakit.

Kiléptem a fürdőszobából, és az volt az érzésem, hogy a telefonom csak erre várt, mert abban a pillanatban meg is szólalt. Egy ismerős szám, de csak hanyagul egy pillantást vetettem rá, és az agyam a számsorozatot I. nevéhez rendelte. Így vettem fel villámgyorsan, és mertem beleszólni a legkedvesebb, leghuncutabb hangomon. De a vonal másik végén egyáltalán nem I. szólalt meg, hanem egy teljesen ismeretlen hang, vagyis hogy mintha már hallottam volna valahol, de pillanatnyi áramszünet keletkezett a kis fejemben, és nem értettem mi történik A hang zavartan szabadkozott hogy Ő nem I. hanem V. V?!?!?!?!?!?!?!?!?!?!?!?!?!?… (V=Bajnok…)

Szerelmem vagy neked én adok nevet, és az a varázslat köröttünk lebeg, bánatot sebet én mindent levedlek. Ha megölsz is érte énakkor is szeretlek.

Mert a szem ha látva néz, érzi, hogy valami jön. Hát éreztem. De olyat még soha azelőtt, ez az egy biztos. És végleg kezdetét vette a téboly.

Mire vagy jó? II.

2006 november 10. | Szerző: Hossz

 Félelmetes érzés kívülről szemlélni magunkat, ahogyan megszületik bennünk a szerelem érzése. Tehetetlenül figyelni, ahogy hasad a tudatunk, és megtelik a vérünk méreggel. Átélni a tébolyt, megélni tudatosan az őrület fázisait. Szimplán tudni, hogy megőrülünk.

Alig tavaszodott, de már hó rég nem volt, fanyar erdei illatot csent a szellő az orromba. Így repültem hazafelé a munkából, közben azon gondolkoztam mit vegyek fel este. Valami tavasz-tündér-rock-maca hibrid cuccon törtem a fejemet, amiben I am every woman lehetek. Péntek volt, este kiváló program ígérkezett, és ez lázas izgalommal töltött el. Kedvenc pesti zenész barátaim léptek fel az egyik népszerű szórakozó helyen. Rég láttam őket és volt mesélni való bőven. Gondolataim tovább cikkáztak a barátaim körül, de leginkább azon az izgalmas ismeretlen ismerős arcon, akivel az egyik internetes társkeresőn találkoztam. Igazából megmagyarázhatatlan érzés kerülgetett a fickóval kapcsolataosan, de nem tudtam kiveri a fejemből. Levelezgettünk, de inkább egymás naplóját olvasgattuk, ami sokkal izgalmasabb volt -legalább is számomra- így megmaradt a vadász élmény. Mindíg is fontos volt a vadászat. Az amit ígér. Aztán, hogy milyen zsákmányt ejtettem az sokszor nem is volt fontos… És hogy ki a zsákmány és ki a vadász? Na ez egy teljesen másik történet.

(…várni azt hogy megérintsen, remegni vágytam és ellent mondani de a testem szerelmet készült vallani… pfööö, a szem ha látva néz érzi, hogy valami jön. Gyors vagy tehervonat? Mindkettő egyszerre?…)

Elsőként érkeztem a koncerthelyre, és repültem befelé, már ott vártak a barátok, és nagyon jó érzés volt bordaropogtatással üdvözölni őket. Egymás szavába vágva, nézegettük egymást, ki mennyit fogyott/hízott/nőtt a haja/lett másszínű/rontotta el a fodrász/tört el a lába/vett új autót/költözött máshová. S mindezt egymás arcába ragyogva, önfeledten, lazán, boldogan, hálásan… Teljesen meg is feledkeztem arról a fantom lényről aki már egy pár napja beköltözött a fejembe, és jött-ment, lassan felépítve kis lényét, megteremtve a külsejét, vonásait, színét, illatát hangját, s mindent ami megfogható és megfoghatatlan. Szellem hívta az anyagot. Amint perdültem egyik kedves baráttól a másikig, ráeszméltem, hogy az agyam valamiféle illúziót kezdett el vetíteni. Jobban odafigyeltem, és akkor hasított belém fizikailag is, hogy nem illúzió az amit látok, hanem nagyon is valóság. Ott termett előttem a fantom lény akinek még csak haloványan, de annál biztosabban kezdett megteremtődni a lénye. Abban a pillanatban testet öltött. Ott szőkélett magasodott és mosolygott, de azt nagyon, mivel pillanatnyi tudattalan állapotomban idétlen arcot vágtam. “Pillantásod az a pillanat, amikor észrevetted, hogy megálmodtalak…” Hát ledobta az agyam az ékszíjat. Utálom a meglepetéseket. Szeretem kiszámítani a dolgokat előre, hogy fel tudjak rá készülni. De Ő nem hagyott rá nekem időt. Meglepett. Volt olyan orcátalan, hogy kinyomozta aznap este hol lesz “A” koncert, eljönni oda, meglesni, és mindezt titokban. Gyomorszájba vágott a tudat, hogy az a fantomlény kilpett a valóságba, és tudtam abban a pillanatban, hogy valami megváltozik. Mert a szem ha látva néz érzi hogy valami jön.

Hosszas kerülgetés után, és amikor már úgy gondolta eleget símogatott a szemeivel, hozzámlépett és megszólított. A harmadik mondat után egymás gondolatait is sikerült befejezni, csakúgy mint ahogyan azt én megálmodtam, megteremtettem a kis gondolat világomban. Aztán ahogy megláttam a semmiből feltűnni, úgy el is tűnt. Ott hagyva engen szomjan halva…

…sokáig vártam azt, hogy megérintsen…

Mire vagy jó? I.

2006 november 10. | Szerző: Hossz

 “Szeretőm vagy engem a világ így szeret…”

Nagy űr tátongott bennem. Nem én voltam az első nő aki ezt felismerte magában. Kisebb leltár készítést követően (Barátok oké, család oké, munkahely/karrier oké, önmegvalósítás/önismeret oké, hobbi oké) nem volt nehéz megfejteni mi hiányzott. Ezzel sem voltam egyedüli nő a világban. Következő lépés, hogyan is lehet szert tenni egy rendes párra? Szokásaimból és koromból fakadóan maradt az internet, és annak mindenható ereje, amit társkeresés szempontjából teljesen amatőr módon használtam ki. Izgalmas volt.Gyakorlatilag ott is (itt is) ugyanúgy ment mint a való életben. Megláttam, megtetszett, kellett. Később, kicsit később kezdtem el gondolkodni mire is lenne jó Ő?

Szeretőm lett -engem a világ mindenhogyan szeret ugyan,… Sosem jelentett gondot kapcsolatot teremteni semmivel és senkivel (ide az ördög is beletartozik, csakúgy mint az angyalok) de azért mégsem éreztem magam jól a bőrömben. Méltatlan kompromisszumokat kötöttem magammal, mivel egy olyan ember szeretője lettem akinek rajtam kívül nem volt másik partnere. De ha nem vállal fel a világ előtt akkor “csak” a szeretője lehetek…De miért nem vállal fel a világ előtt?…Bizonytalan?… Később fejtettem meg, hogy mennyire bonyolult fickóval rakott össze a karmám, és akárhogyan is próbáltam kikerülni sehogyan nem ment. MINDENNEK OKA VAN! (Partnere voltam. Ez milyen szó?!, Hogy utálom :o) Ettől jobban csak a “párom”-tól ver ki a víz…) És kezdetét vette életem legkalandosabb kapcsolata. Fél év alatt többet tanultam magamról a férfiakról és a világról, mint addig egész életemben. Nyílván ez volt a lecke. Kinyitott. Megteremtett. Én is őt. Fordítva, előbb én teremtettem meg a gondolataimban. Beillesztette az utolsó hiányzó darabot (upsssz, nos igen, az a kicsi darabka most is hiányzik de nagyon :o)Attól a pillanattól, hogy megteremtettem a gondolataimmal, és megtestesült már nem lehettem soha az aki előtte voltam. Mái napig kell szoknom az új énemet. Meg kell vele barátkoznom, ami rettenetesen nehéz. Nehezebb mint elfogadni, hogy 180 cm magas vagyok, és ultrakülönleges testalkatú. De azt is sikerült. Akkor ez is fog. It’s just a question of time!

Én változtam, ki az a régi szörny?

 

Új nap/Új iroda/Új élet

2006 november 10. | Szerző: Hossz

Szokásos reggeli rutinnal indítok, Boros és Bochkor Edinával idétlenkedik, csak álmodom a mosolyt, de erre rátesz egy lapáttal Phil Colins: “this is the world we live in, these are the hands we’re giving…”

Kilépek a házból, Phil papát Ákosra cserélem: “Ki helyett szeretsz Te engem, mond kit látsz Te bennem…” Nem lett tőle jobb kedvem, de legalább a Prófétámat hallhatom korán, kómásan, reménykedek, hogy a tudatalattimra hat és mától minden más lesz. Rutinosan lépkedek irodám felé, aztán belémhasít a felismerés: Elköltözteeeeeeeeeeeeem, nem itt dolgozom többé. Gyors sebességváltás, irányváltoztatás, és a bútorcipelés következményeként sajgó lábaimat gyorsan szedem új irodám felé. Benyitok és örül a szívem a fengsuitól ami körbe vesz mostmár a második otthonomban is. Élettársaim (=kolégák) még mindíg csak csodálkoznak, szokják az új helyzetet, ahogyan én is. Új nap, új iroda, talán új élet. Hiszem, hogy a mai fordulópont változásokat idéz elő. Hiszem, hogy én leszek a sorsom irányítója, és nem csak egy átlövő poszt jut nekem…

Csókollak: Hosszúpuska