Mire vagy jó? II.

2006 november 10. | Szerző: Hossz |

 Félelmetes érzés kívülről szemlélni magunkat, ahogyan megszületik bennünk a szerelem érzése. Tehetetlenül figyelni, ahogy hasad a tudatunk, és megtelik a vérünk méreggel. Átélni a tébolyt, megélni tudatosan az őrület fázisait. Szimplán tudni, hogy megőrülünk.

Alig tavaszodott, de már hó rég nem volt, fanyar erdei illatot csent a szellő az orromba. Így repültem hazafelé a munkából, közben azon gondolkoztam mit vegyek fel este. Valami tavasz-tündér-rock-maca hibrid cuccon törtem a fejemet, amiben I am every woman lehetek. Péntek volt, este kiváló program ígérkezett, és ez lázas izgalommal töltött el. Kedvenc pesti zenész barátaim léptek fel az egyik népszerű szórakozó helyen. Rég láttam őket és volt mesélni való bőven. Gondolataim tovább cikkáztak a barátaim körül, de leginkább azon az izgalmas ismeretlen ismerős arcon, akivel az egyik internetes társkeresőn találkoztam. Igazából megmagyarázhatatlan érzés kerülgetett a fickóval kapcsolataosan, de nem tudtam kiveri a fejemből. Levelezgettünk, de inkább egymás naplóját olvasgattuk, ami sokkal izgalmasabb volt -legalább is számomra- így megmaradt a vadász élmény. Mindíg is fontos volt a vadászat. Az amit ígér. Aztán, hogy milyen zsákmányt ejtettem az sokszor nem is volt fontos… És hogy ki a zsákmány és ki a vadász? Na ez egy teljesen másik történet.

(…várni azt hogy megérintsen, remegni vágytam és ellent mondani de a testem szerelmet készült vallani… pfööö, a szem ha látva néz érzi, hogy valami jön. Gyors vagy tehervonat? Mindkettő egyszerre?…)

Elsőként érkeztem a koncerthelyre, és repültem befelé, már ott vártak a barátok, és nagyon jó érzés volt bordaropogtatással üdvözölni őket. Egymás szavába vágva, nézegettük egymást, ki mennyit fogyott/hízott/nőtt a haja/lett másszínű/rontotta el a fodrász/tört el a lába/vett új autót/költözött máshová. S mindezt egymás arcába ragyogva, önfeledten, lazán, boldogan, hálásan… Teljesen meg is feledkeztem arról a fantom lényről aki már egy pár napja beköltözött a fejembe, és jött-ment, lassan felépítve kis lényét, megteremtve a külsejét, vonásait, színét, illatát hangját, s mindent ami megfogható és megfoghatatlan. Szellem hívta az anyagot. Amint perdültem egyik kedves baráttól a másikig, ráeszméltem, hogy az agyam valamiféle illúziót kezdett el vetíteni. Jobban odafigyeltem, és akkor hasított belém fizikailag is, hogy nem illúzió az amit látok, hanem nagyon is valóság. Ott termett előttem a fantom lény akinek még csak haloványan, de annál biztosabban kezdett megteremtődni a lénye. Abban a pillanatban testet öltött. Ott szőkélett magasodott és mosolygott, de azt nagyon, mivel pillanatnyi tudattalan állapotomban idétlen arcot vágtam. “Pillantásod az a pillanat, amikor észrevetted, hogy megálmodtalak…” Hát ledobta az agyam az ékszíjat. Utálom a meglepetéseket. Szeretem kiszámítani a dolgokat előre, hogy fel tudjak rá készülni. De Ő nem hagyott rá nekem időt. Meglepett. Volt olyan orcátalan, hogy kinyomozta aznap este hol lesz “A” koncert, eljönni oda, meglesni, és mindezt titokban. Gyomorszájba vágott a tudat, hogy az a fantomlény kilpett a valóságba, és tudtam abban a pillanatban, hogy valami megváltozik. Mert a szem ha látva néz érzi hogy valami jön.

Hosszas kerülgetés után, és amikor már úgy gondolta eleget símogatott a szemeivel, hozzámlépett és megszólított. A harmadik mondat után egymás gondolatait is sikerült befejezni, csakúgy mint ahogyan azt én megálmodtam, megteremtettem a kis gondolat világomban. Aztán ahogy megláttam a semmiből feltűnni, úgy el is tűnt. Ott hagyva engen szomjan halva…

…sokáig vártam azt, hogy megérintsen…