Mire vagy jó? IV.

2006 november 13. | Szerző: Hossz |

 -Eljössz velem?

-…, de most nekem tényleg ott kell lennem?

-Igen, akarom, hogy ott legyél, mert nem bírnám ki nélküled…na,…légysziii…!…?…

-Oké, de Te fizeted a belépőt.

-Ez természetes, ne hülyülj, ez nem kérdés, én kérek szívességet.

I. megölelt és elringatott egy kicsit. A szemében megláttam azt a sugarat, amit nem szeretek látni. Azt a sugarat ami megvilágítja bennem a valóságot. Hogy ne hazudjak magamnak, ne várjak túl sokat valakitől, aki nem biztos, hogy tudja számomra biztosítani amit megérdemlek. Az örök és végtelen boldogságot. Ezzel persze nem is értek egyet, mert tudom, hogy a boldogságomért én magam vagyok a felelős. Nem várhatjuk mástól, hogy majd ő boldoggá tesz. Nincs jogom ekkora terhet rárakni valakire. Senkire. És különben is mindenki azt kapja az élettől amit megérdemel. Skandáltam magamban a szentül hitt elveimet, amik ebben a pillanatban nevetségesen hangoztak az agyamban. De a lelkemben visszhangot vertek. S mi van ha mégsem ő az?

Tempó és időzítés.

Átmentünk J.-hez, aki a koncertszínhely mellett lakott, így csak át kellett sétálnunk az adott pillanatban. Dehogy mikor van az a pillanat? Miért lesz egyszerre olyan fontos az időzítés és a tempó. Ne érkezzek túl korán, túl későn meg… áááá bele sem merek gondolni. De hogyan is lehetek olyan öntelt, hogy azt higgyem, én tudom irányítani a sorsomat? Persze! A szem ha látva néz érzi, hogy valami jön. I és J elszórakoztatott ahogyan idétlenkedtek velem, és kinevettek, sőt, el is játszották az aznap esti műsort, ami rám várt. Profik voltak, a város két legnagyobb szoknyapecérével álltam szemben. Tisztában voltak ezzel a ténnyel. Nevettünk. Ettől függetlenül továbbgondolták az estét, és miután minden lehetséges verziót lejátszottak, oda lyukadtak ki ahová a nyuszika, amikor elmegy porszívót kérni a rókától. Vérben forgó szemmel esküdöztek, hogyan teszik terméketlenné Bajnokomat, ha egy ujjal is hozzám mer érni, vagy bántani merészel, vagy egyáltalán, nem úgy viselkedik ahogyan azt ők ketten elvárják. Ez nagyon jól esett a szívemnek lelkemnek, és a háborgó elmémet néhány pillanatra meg is nyugtatták.

Fenn álltunk meg az emeleten, szeretem azt a helyet, jól lehet látni a színpadot, és az összes pultot, lépcsőt, gyakorlatilag minden olyan helyet ahol megláthatom Bajnokomat. Nem beszéltük meg hogy ott lesz. Csak a naplójában tett róla említést, hogy talán megnézi aznap este Szaszáékat. Én sem írtam semmi konkrétat, de a soraim közt a figyelmes szem/szív (farok) észrevehette, hogy miben sántikálok aznap este.

Sehol nem láttam, kezdett eluralkodni rajtam a téboly. Zsupsz egy vilmoskörte. I. egyáltalán nem röhögött, ami egyáltalán nem volt megnyugtató. Valamit érzett, és ezt láttam is a szemében. Elkezdtem faggatni, hogy ne kíméljen, mondja azt, hogy mit gondol erről az egészről. Mosolygott, és az arcomba tolta amit én szoktam neki kántálni: úgyis az fog történni aminek történnie kell. Zsupsz még egy vilmoskörte. Közben elkezdődött a koncert, de csak zavart. Zavartak az emberek, a zaj, a füst, teljesen lebénították az érzékszerveimet. Pattanásig feszülve figyeltem és kerestem. Aztán egy árnyékra lettem figyelmes. Egy ismerős mozdulatra. Egy ismerős kisugárzásra. Bajnokom!!! Kb fél órája ácsorogtam mellette kb 10 méterre. Ő mindvégig ott ült az asztaltársaságával, és beszélgettek. Zsupsz még egy vilmoskörte.

sms: “Bújócska?” “Ok”

Játszottunk. Élveztem. Aztán eltűnt. sms: “Hol vagy?” “Hátul az öltözőben” Megláttam az egyik cimboráját, összeszedtem minden bátorságomat, és nyílott is a szám, hogy megkérdezzem, V………..nem volt idő befejezni a kérdést.

És antré. Mosoly, csillogó angyali szemek, rakoncátlan borzi tüsi haj. És vibrált. Teljesen elszállt az erőm, bánatom, gondom, tébolyom, amivel már teljesen megszoktuk egymást. Tempó és időzítés. Sosem beszéltünk róla, de tudtam, hogy ő nyerte meg a bújócskát, hisz nem sikerült volna ilyen váratlanul, tökéletesen időzítve berobbanni az életembe. Beleütközni mint egy gyorsvonat, később már tehervonat…

-Iszunk valamit? Zsupsz még egy vilmoskörte. (Mikor is ettem utoljára? Reggel? …izé.. fudeszédülök. De jóóóóóóóóóóóóóóó!) Álldogáltunk, ilyen közel soha sem voltunk egymáshoz. Benne turkált a fejemben, éreztem, ahogy teljesen belémhatol a gondolataival, és annyira jó volt, hogy a mindennek a közepén és utjában álltunk, bosszantva az embereket, hogy meg nem moccannánk, de ott abban a pillanatban valami nagyon kozmikus történt. Szemmelsímogatás. Ittuk az italunkat, s talán beszéltünk is valamiről, de a mosolygás elkápráztatott, és életemben először éreztem, hogy megszűnik a világ. Kiszálltam a testemből, és szeretettel néztem magunkra. Láttam, hogy mindketten tudjuk mi lesz a következő lépés, de várunk, mert jó várni, jó kivárni a tökéletes pillanatot. Valaki annyira meglökött, hogy néhány lépést hátrébb estem, utánnam nyúlt, de azonnal el is engedett, és beszéltem valamit, és nem is figyeltünk a szavakra. Belefurtam magam a szemeibe. De egy mondattal azonnal felébresztett:

– Ilyen közel voltam hozzá, hogy mecsókoljalak… És mutatott egy picit a az ujjaival…

Semmit nem reagáltam, mosolyogtam tovább, és ittam az italomat, és elképzeltem azt a csókot. És csak álmodtam, ébren, pedig ott állt előttem, de én álmodtam inkább azt, amit születésem óta magamban hordozok. Olyan, mint amikor beleharapok egy érett, zamatos, lédús sárgabarackba, ügyelve, ki ne csorduljon egy csepp nedű sem a számból, és az a barack visszaharap, ügyelve ki ne csorduljon egy csepp zamatos nedű sem. Érezni egymás ajkainak húsát, ízét, forróságát. És elindult a kezem a haja felé, és beletúrt és selymes volt és meleg, kicsit izzadt, és ismerős. Belefordította az arcát a tenyerembe, és magához húzott…végre rámnehezedett, végre éreztem, végre megtörtént.

Remegni vágyott és ellent mondani, de a teste szerelmet készült vallani…

Sehogyan nem bírtam elaludni, annyira telítve voltam a méreggel. Jól esett kicsit elválni tőle, kicsit kipihenni azt a rengeteg aggódást, tébolyt, álmodozást, rettegést, ölelést, csókot, izomlázat. Csörgött a telefonom. Hajnal 5-kor. És beszélt, és beszélt, és mosolygott a hangja, és édes volt, és elhittem, hogy elhiszi, hogy szerelmes lesz belém…

Másnap randi. Igazi felnőtt randi. Nem mozi, nem séta, nem vörösrózsaszál, se nem sárga. Igazi egymás karjaiba omlós-mindenperc-fontos-elneszalasszuk-reggelig/ájulásig-szeretkezős. A mirelitzöldség csak a hab a tortán volt. (Táplálékérzékenyen sikerült születnem. Ezt tudva próbált vendégül látni. Aztán egyre szűkült a számomra fogyasztható ételek száma, így sikerült egy zacsi mirelitzöldséggel megvendégelnie. Humorérzék? Igen az is fontos. Meg a tempó és az időzítés is.)

Húsvét vasárnap volt.. Hétfőn megláttam az első fecskéket amint sétáltam ájultan, és vártam az estét…